Mindenki nagyon örül a szervervirtualizációnak, hiszen kevesebb gépen lehet ugyanannyi feladatot ellátni. Mindenki, kivéve a tárolórendszerekért felelős szakembereket.
A vállalat szempontjából nagyszerű és sok erőforrást megtakarító technológia a virtualizáció, hiszen néhány nagy fizikai számítógépen számtalan kisebb virtuális gép alakítható ki. Az adattárolás felől nézve azonban akár rémálommá is válhat.
Legyünk tisztában a terheléssel!
Azokon a fizikai kapcsolatokon keresztül, amelyeken eddig egy szerver kért le és küldött adatokat, most akár 10-20 virtuális kiszolgáló is kommunikál, egymást „tapossák”, hogy hozzáférhessenek a tárolási erőforrásokhoz. A virtuális asztali rendszereknél még rosszabb lehet a helyzet. Az adattárolás a virtuális környezetekben újfajta kihívásokat jelent; ezek megoldásában segíthetnek az alábbi tanácsok.
A virtuális szerverek egészen másképp terhelik az adattároló rendszereket, mint a virtuális asztali gépek, és az egyes virtuális rendszerek között is óriási különbségek lehetnek. Ha csak vaktában pakolunk virtuális gépeket (vm-eket) egy szerverre, és nem vagyunk tekintettel adatforgalmi igényeikre, villámgyorsan térdre kényszeríthetjük a teljes rendszert. (Sok esetben a virtuális környezetek menedzsmentszoftverei is csak a cpu és a memória leterheltségét vizsgálják.)
Pedig figyelembe kell venni, hogy a rajta futtatott alkalmazás alapján egy virtuális gép várhatóan mennyi tárolási i/o-műveletet fog generálni. A nagy terhelést generáló virtuális gépeket lehetőleg el kell osztani a fizikai szerverek (és a különböző tárolórendszerek!) között. Amikor túl sok ilyen virtuális gép kerül egyetlen szerverre, az a vezérlőt terheli le; ha pedig ezek mind ugyanazt a tárolórendszert bombázzák kéréseikkel, a teljesítmény látja a kárát. Vagyis érdemes a várható terheléseket jó előre tisztázni, és olyan szabályokat hozni, amelyek bizonyos vm-eket nem eresztenek össze.
Ehhez tartozik, hogy a háttértárakat erősen megterhelő feladatokat – például ha ugyanazon a szerveren (vagy ugyanarra a tárolóra) egyszerre több virtuális gép készítene biztonsági másolatokat – ne egyszerre ütemezzük be. Ezt olyan mentési alkalmazások használatával lehet elkerülni, amelyek közvetlenül a virtuális gépet érik el, és nem terhelik a fizikai szerver erőforrásait. A felesleges alkalmazások, naplózások, szolgáltatások lekapcsolásával is jelentős csökkenést lehet elérni a háttértár-műveletekben.
Takarékoskodjunk a tárterülettel!
A virtuális gépekkel óriási tárterületeket lehet könnyedén felfalni. Ha van 100 darab vm-ünk, egyenként 40 gigabájtnyi lemezterülettel, rögtön 4 terabájt tárhelyre van szükségünk. De ha úgynevezett kapcsolt klónokat (linked clones) használunk, ennek nagy részét meg tudjuk takarítani. A megoldás lényege dióhéjban annyi, hogy az összes vm egyetlen központi lemezképet használ az operációs rendszer és az alkalmazások futtatására, az írási feladatokra pedig elég mindegyiknek egy-két gigabájt külön lemezterület – így nagyjából 250 gigabájton megoldható a teljes feladat.
Egy másik lehetőség, hogy nem fix tárterületet adunk a virtuális gépeknek, amit azok aztán többnyire nem használnak ki, hanem lehetővé tesszük, hogy pontosan annyit vegyenek igénybe, amennyire szükségük van. Nagymértékben javíthatja a teljesítményt, ha differenciálunk a különféle tárolóeszközök között. Nagyon valószínű, hogy az egyes virtuális gépek más sebességű, más csatolót és protokollt használó háttértárakat is elérhetnek: a kevésbé kritikus vm-eket a lassabb meghajtókhoz kell rendelni, a fontosabbakat pedig a gyorsakhoz.
Folyamatos figyelem
Virtuális környezetben még fontosabb a tárolási statisztikák és mutatók folyamatos ellenőrzése, mint máshol. Nem akkor kell kapkodni, amikor már baj van, hanem állandóan mérni kell a teljesítményt, mégpedig a virtuális és a tárolási rétegben is. Így lehet felismerni (és időben elhárítani) a potenciális veszélyforrásokat, a szűk keresztmetszeteket, észlelni azokat a trendeket, amelyek a későbbiekben problémákat okozhatnának.
Különös figyelmet kell fordítani a virtuális gépekről előállított pillanatfelvételekre is (snapshot). Egy vm-ről több snapshot is készülhet (ami az adatmegőrzés szempontjából hasznos lehet), de ezek együttesen több helyet foglalnak el, mint a vm eredeti lemezterülete. Ráadásul a törlésük sem olyan egyszerű: ilyenkor ugyanis a változásokat visszaírják az eredeti lemezre, ami intenzív lemezműveleteket eredményez. A fentebb említett, nem fix tárhely allokálásának is megvannak a maga veszélyei: ha nincsenek szabott határok, a virtuális gépek túlzottan igénybe vehetik a lemezterületet.
Mindezek ellen beépített riasztásokkal lehet védekezni: jelezzen a rendszer, ha a vm-ek vagy a snapshotok kezdenek a kívánatosnál több helyet elfoglalni, vagy ha a rendelkezésre álló szabad terület egy bizonyos határ alá esik.
Különösen hasznos, ha a virtuális gépeket és a hozzájuk rendelt tárolókat egyetlen felületről lehet felügyelni. Az elterjedtebb virtuális környezetek és tárolórendszerek esetében ez már megoldható, így a háttértárakkal kapcsolatos összes szokásos feladat (kiosztás, ellenőrzés, replikáció stb.) a szervermenedzsment-eszközből elvégezhető.
Újszerű gondolkodás
A fizikaiból a virtuális környezetre való váltás új gondolkodásmódot is igényel az it-vezetőtől. Az eddig megszokott feladatokat (mentés, felügyelet) egészen másképpen kell elvégezni, és a fizikai környezetek felügyeletére készített szoftverek sem túl hatékonyak a virtuális környezetek ellenőrzésére, mert nem vesznek tudomást a szerverhardver és az operációs rendszer közötti virtualizációs rétegről. Így aztán nem érdemes az operációs rendszer szintjén végezni a szerverek biztonsági mentését; a virtualizált környezetekre felkészített mentési szoftverek a virtualizációs rétegben dolgoznak, miáltal gyorsabbak és hatékonyabbak lehetnek.
Összeállította: Schopp Attila
