Virtuális világban élünk – a megállapításnak sokszor van kritikai éle is. A pc-s környezetek teljes vagy részleges virtualizációja azonban (bizonyos keretek között) megkönnyíti a felhasználók és az üzemeltetők életét is.
A működési költségekre és a rugalmas informatikai infrastruktúrára figyelmet fordító vállalatok már felfedezték maguknak a szerverek virtualizációjában rejlő lehetőségeket. A fizikai és a logikai kiszolgálók elválasztása növeli a hardverek kihasználtságát, csökkenti az adatközpontok méretét és áramfogyasztását, továbbárugalmasabb működést tesz lehetővé.
A régi is jó
Az asztali számítógépek és a rajtuk futó operációs rendszer és/vagy programok különválasztására számos különféle megoldás létezik. Gyakran alkalmazott technológia a terminálszerveres megoldás, de futtatható a virtuális gép az asztali számítógépen is. A leginkább előtérbe kerülő megoldás azonban az a kialakítás, amikor az operációs rendszer és a programok az asztali gép helyett az adatközpontban elhelyezett kiszolgálókra lettek telepítve, a felhasználó pedig olyan kliensgépről éri el azokat, amelyen fut egy böngésző és a megfelelő távelérési protokoll. Ilyen esetekben a kliensgép lehet vékonykliens vagy egy erre a célra újrahasznosított régi pc.
A hardverhibák is kevésbé érintik a virtualizált gépeket. Ha egy hagyományos pcben tönkremegy, mondjuk, a merevlemez, akkor az alkatrészcsere (vagy az új gép beüzemelése), az operációs rendszer és az alkalmazások telepítése, a beállítások sok időt vesznek igénybe. A virtuális gépet futtató szerverkörnyezetben könynyen megoldható, hogy a meghibásodott gép helyét átvegye egy szabad kiszolgáló; az imageállományok betöltése után a felhasználók pár perc után folytatni tudják a munkát.
A virtualizált környezet az ügyfélgépek korára, állapotára is sokkal kevésbé érzékeny. Mivel a kliensen csak a szerveren lévő virtuális környezet eléréséhez szükséges szoftvereket kell futtatni, nagyon jól megfelelnek a régebbi, műszakilag már elavultnak számító pck vagy a vékonykliensek. Ez utóbbiak ráadásul sokkal kevesebb áramot fogyasztanak a pcknél, ami egy nagy szervezetnél jelentős energiamegtakarítást jelenthet.
Több szerepkörben
Ezek az előnyök a felhasználók számára is többféle könnyebbséget jelentenek. Virtuális környezetet és az egyéni beállításokat nem tároló kliensgépeket használva nincs többé egyetlen számítógéphez láncolva. Ahogy a háttérszerver hibája könnyen orvosolható, ugyanúgy – sőt még könnyebben – kiküszöbölhető az ügyfélgép hibája. Ha valami történik a vékonyklienssel, a felhasználó egyszerűen átül egy másik, szabad géphez, onnan bejelentkezik a szerverre, és máris folytathatja munkáját.
A virtuális asztali környezetek teljesebb felhasználói élményt nyújtanak, mint a hagyományosabbnak mondható terminálszerveres megoldások. Terminálszerverről nem érhető el minden alkalmazás (és ami elérhető, az is esetleg csak korlátozott funkcionalitással), míg a virtuális asztali gép ugyanazt az érzést kelti, mintha hagyományos pcn dolgozna a felhasználó. Azoknak a felhasználóknak a kiszolgálása is sokkal egyszerűbb, akiknek nemcsak egy számítógépre van szükségük. Léteznek olyan munkakörnyezetek, ahol a felhasználó időleges jelleggel vagy akár állandóan több különféle szerepkörben dolgozik, és azokhoz különféle alkalmazások, jogosultságok tartoznak. Virtuális környezetben könnyen létre lehet neki hozni két különálló gépet, amelyekre külön azonosítóval jelentkezhet be, könnyedén váltogatva közöttük.
Az érem másik oldala
Persze, ha minden csupa szép és jó volna, már mindenki virtuális asztali környezetet használna. A virtuális asztali környezet mind a felhasználóktól, mind az informatikai üzemeltetőktől kíván némi kompromisszumot. A jelenlegi virtuális megoldások rendszerint nem jeleskednek a mind népszerűbbé váló multimédiás, a grafikára nagy hangsúlyt fektető szoftverek támogatásában. Emiatt viszont gond lehet az olyan alkalmazásokkal, mint a vállalati oktatóvideók lejátszása, a szoftveres iptelefonok, a videokonferenciás kliensek. Sok esetben ugyancsak nehezen megoldható különféle usbkiegészítők (például pendriveok) illesztése.
A felhasználói gondokat pedig nem lehet egyetlen kézlegyintéssel lesöpörni az asztalról. Ha a munkakörnyezet használhatósága, a „felhasználói élmény” jócskán elmarad attól, amit a hagyományos pck kínálnak, a dolgozók soha nem fogják megszeretni a virtuális gépeket, és minden kis gondjukkal az informatikai részleget fogják zaklatni. Az infrastruktúra egyszerűsítéseinek is megvannak a maga korlátai. A távelérést biztosító protokollok némelyike erősen megterheli a virtuális környezeteket futtató szerverek processzorait, így csak korlátozott számú virtuális pc kiszolgálására alkalmasak. Ha nő a felhasználószám vagy a felhasználók által igényelt teljesítmény, újabb és újabb szervereket kell üzembe állítani.
A virtuális asztali környezet a felügyelet terén is új gondok elé állítja az informatikusokat. A szoftvergondok elhárításához valóban nem kell kimenni minden egyes felhasználóhoz, de ha mindegyik saját lemezképet (disk imageet) használ, azokat ugyanúgy karban kell tartani, el kell látni hibajavításokkal, frissítésekkel, mint a pcn futó operációs rendszert és alkalmazásokat. Ezekre a feladatokra már léteznek felügyeleti megoldások, de ezeket mindenképpen használatba kell venni, különben nem orvosoltuk a problémát, hanem egyszerűen áthelyeztük a felhasználó íróasztaláról az adatközpontba.
Futtatás, telepítés nélkül
Megkönnyítheti az átállást a virtualizált környezetre, ha a vállalat nem egyszerre akar mindent megvalósítani, hanem a kis lépések politikáját követi. Az egyik ilyen megoldás lehet a Microsoft alkalmazásvirtualizációs technológiája, az Application Virtualization (AppV, korábbi elnevezése szerint Softgrid). Ebben az esetben nem a teljes asztali környezetet virtualizáljuk, hanem csak egyes meghatározott alkalmazásokat, amelyeket így anélkül is lehet futtatni, hogy telepíteni kellene őket a felhasználó számítógépére – érzékelteti a legfőbb különbséget Lepenye Tamás, a Microsoft szakértője.
Az AppV működése négy részre osztható. Az első fázisban távolból letölthető csomaggáalakítja a virtualizálandó alkalmazást: nem egyszerűen tömöríti a programot, hanem intelligens pillanatfelvételt készít róla, amelynek eredményeként egy .sft kiterjesztésű állomány születik. A csomagolás során rögzíti, hogy a szoftvernek a betöltés során milyen állományokra és milyen sorrendben lesz szüksége.
A második fázis a publikáció. A becsomagolt .sftállományok egy kiszolgálón „várakoznak”; a kiszolgálón állítható be, hogy a felhasználók mely csoportjai férhetnek hozzáegyegy alkalmazáshoz, és itt szabályozhatók a csomagokra vonatkozó licencek is. Ennek révén lejárati idő adható meg a csomagoknak, meghatározható az összes lemásolt .sftállomány száma vagy éppen az egyidejűleg használt szoftverpéldányok mennyisége.
Jön, mint a videó
A harmadik lépcső a szoftver eljuttatása a megfelelő eszközre. Ez voltaképpen olyan, mintha internetes rádióadást töltenénk – magyarázza Lepenye Tamás –, és van egy nagy előnye. Mivel az első fázisban olyan sorrendben lettek becsomagolva a szoftver állományai, ahogy azokra futtatáskor szükség van, az adatfolyam célgépre juttatása során mód van csupán az „éppen elégséges” szoftverkód lejuttatására. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az .sftállomány 2030 százalékának letöltődése után már elindulhat a szoftver – valahogy úgy, ahogy a Youtubevideó vége még töltődik, miközben az elejét már nézhetjük.
Végül a negyedik fázisban a munkaállomásokra telepített AppV kliensprogramé a főszerep. A szerveren közzétett szoftvereket érzékelve ez egyrészt konfigurálja az operációs rendszert (például kiteszi a megfelelő parancsikonokat, környezetérzékeny menüket, mintha az alkalmazás már a gépen lenne), másrészt elkezdi a letöltést, ha a felhasználó az ikonra kattint, harmadrészt biztosítja a virtuális környezetet (például átirányítja a rendszerhívásokat az .sftállományba).
Schopp Attila
