Milyen csodálatos korban élünk! Milyen szerencsés a mi generációnk! Milyen boldogak lehetünk!
A mi generációnk úgy éli életét, hogy nem kell háborúznia. A mi generációnk a diktatúrát csak gyerekként ismerte, és mire felnőtt, a szabadság várta. A mi generációnk a nyitás pillanatában ott volt, tettre készen, ereje teljében. „Ide nekem a világot!” – kiáltottuk.
Városi harcosok
És megkaptuk a világot, a világ megkapott minket. A bankok, a multik, a magánvállalkozások – mind minket akartak. És mi mentünk, és erősödtünk, és okosodtunk, és gazdagodtunk. Valódi aranyásókorszak.
Van házunk, nyaralónk, autónk, vitorlásunk, barátunk, barátnőnk – akár több is.
Bulik, haverok és nem csak Fanta!
„Urban Warriors” – ahogy Michael McGannon nevez minket. Azok vagyunk, városi harcosok. De miért is? Hiszen nincs háború!
A szüleink háborúban, terrorban, diktatúrában élték le életüket. De elhitték – mert mi mást tehettek volna –, hogy jobb lesz. Csak még egy kicsit kell küzdeniük. Nem lett jobb. És mire jobb lett, ők már nyugdíjasok lettek, és jó esetben volt valami félretett pénzük, rossz esetben a nyugdíjukból kell kijönniük.
Mi vagyunk azok, akik újrakezdhetik. Akik bírnak a lehetőséggel, de viselik a terheit is, hogy a jövő generációinak újra kell építeni mindent. Az országot, a gazdaságot, a családot. Harcra fel, előre! Tovább, tovább, tovább!
A nyitás óriási lehetőség volt. Lehetőség nekünk, és lehetőség mindazoknak, akik piac szűkében voltak, és alig várták, hogy új harcmezők nyíljanak meg előttük. Jöttek, és fejlesztettek, és növekedtek. Mi pedig növekedtünk velük. Reggeltől estig, estétől reggelig. A mi hátunkon nőtt fel minden multi, minden nagyvállalat, minden magáncég. Mert mi hajtottunk, mert ők hajtottak minket. Egyre tovább és tovább. Még, még, még, még, még! Ennyi nem elég!
Mert győzni kell!
Lakást vettünk, házat építettünk, háborúztunk a szakikkal, és küzdöttünk a hiteltörlesztéssel. Aztán még egy lakás, másik ház – nagyobb, szebb, drágább. De csak egy kicsit nagyobb, szebb és drágább, mint a szomszédé. Ez viszont fontos, mert meg kell neki mutatni. Nyaralót is, autót is – többet, jobbat, nagyobbat.
Nappal a cégnél harcolunk egymással és a főnökeinkkel, este otthon az iparosokkal és a szomszédokkal – akik megint nem készülnek el időre, akik megint feljelentenek. Autónkban a duda a legfontosabb eszköz, kezünkön a középső ujjunk – de akkor is mi indulunk leggyorsabban a lámpánál, és érünk oda a következőhöz először. Mi győzünk, mert nekünk győzni kell. Küzdünk, harcolunk, mert győzni kell.
|
Elhunyt Komáromy Péter |
|---|
|
Komáromy Péter (élt 42 évet) az Oracle Hungary konzultációs üzletágának igazgatója volt. 2003 óta dolgozott az Oracle-nél, végig ugyanebben a pozícióban. Ezt megelőzően a holland–francia Atos-Origin Kft. ügyvezetője volt hat évig, és az IBM Magyarországi Kft.-nél töltött el hét évet különféle vezetői pozíciókban. Végzettsége villamosmérnök-közgazdász, a Budapesti Műszaki Egyetemen és a Külkereskedelmi Főiskolán szerezte diplomáit. |
Családunkat látjuk néha, gyerekeinket jó iskolákban oktattatjuk. Intézkedünk, kedveskedünk, harcolunk. Nekünk kell az utolsó hely a kiemelt osztályban. A gyerek igenis váltsa be szülői álmunkat. Mi is küzdünk, harcolunk – ő is tegye ezt. És ha már nagyon nem találunk haza a békés otthonba, mert már nem is emlékszünk, hogy az mi is, akkor megyünk egy másikba, egy harmadikba.
Aztán rájövünk, hogy körbejárunk – mindegyik ugyanolyan, mert mi ugyanolyanok vagyunk. De nem baj, majd most, majd legközelebb, majd valamikor. Addig küzdünk, amíg tudunk, és még annál is tovább, de igenis megtaláljuk az igazit, boldogok leszünk, ha beledöglünk is.
Egyre nagyobb luftballonok
Fújjuk a lufit, egyre nagyobbra. És azt mondjuk: „Még néhány év, és meglesz minden.” Akkor másképp lesz minden. Nem harcolunk tovább, hátradőlünk, pihenünk, olvasunk, utazunk, lábat lógatunk. Majd nemsokára, amikor már minden meglesz. Új ház, új autó, új vitorlás… új család.
Fújjuk a lufit, egyre nagyobbra. Rózsaszínű, gyönyörű. És vannak pillanatok, amikor már nem bírjuk fújni. Akkor letesszük és lazulunk. És a stressznek hűlt helye van. Másnap aztán rájövünk, hogy csak néhány óra volt, és páncél felcsatol, vissza a harcba – és ráadásul másnap.
Bulik, haverok és nem csak Fanta!
Nem is vagyunk nagyon fáradtak, csak nem tudunk koncentrálni. Mert alvászavarunk van. Mert fáj a derekunk. Mert fáj a fejünk. Mert fárad a szemünk. És már gyakrabban beszélünk orvosról, mint nőkről. De hisz még kutyabajunk. Fiatalok voltunk, vagyunk és leszünk! Egyszer élünk, nem?
És ha ma fáradtabbak is vagyunk, mint szoktunk… Persze már tegnap is így volt… És talán már évek óta valahogy mindig így van… Nem baj, majd hétvégén kialusszuk magunkat. Mi sem egyszerűbb ennél.
És miként a karikák a fa törzsében, úgy gyűlnek bennünk a mindennapi harcok karikái. Ezek is az éveket jelzik. Éppúgy, mint a fáknál, a jó éveket másként, mint a rosszakat. A jó évekből egyre kevesebb van – talán gyermekkorunkban voltak még –, a rosszakból egyre több. Nem látjuk, nem érezzük ezeket a karikákat. Tudjuk ugyan, hogy nem kellene túl sok rosszat gyűjteni, de hát majd megváltozunk, és odafigyelünk. Majd! Hiszen most még küzdeni kell egy kicsit. És egyébként sem látszanak ezek a karikák. Nem látszanak mindaddig, AMÍG KI NEM VÁGJÁK A FÁT – de akkor már késő!
Vahl Tamás
