Menedzsment

Ulysses_and_the_Sirens.jpg
Forrás: ©Herbert James Draper @Wikimedia
A leküzdhetetlen belső kényszer leküzdése

A belülről gerjesztett időnyomás

Bizonyosan te is érezted már, hogy valamely tárgy, helyzet vagy személy olyannyira kívánatos, hogy azonnal szeretnéd magadénak tudni…

Ekkor olyan érzelmi túlfűtöttséget élünk át, amelyben nagyon nehéz elfogadni egyetlen nap-, óra- vagy percnyi késlekedést. Lehet ez egy új állás betöltése, egy autó, telek vagy más kívánt tárgy megvásárlása, de akár egy számunkra érzelmileg fontos helyzet átélésének vágya is. Ezen szituációkban nagyon nagy a személyes érintettségünk, ezekben a pillanatokban (órákban esetleg napokban) szinte csak erre tudunk gondolni, és „halálosnak” érezzük ennek esetleges elvesztését, illetve a meg nem szerzésének lehetőségét..

Ilyenkor igazából egyet tudunk: vágyaink beteljesülését MOST akarjuk, azonnal! Ebben az állapotunkban gyakorlatilag tehetetlenül, józan ítélőképességünktől megfosztva hánykolódunk, mint egy kormányos nélkül maradt vitorlás a szelek játékának kitéve a tengeren. Gyakorlatilag elvesztünk. Ekkor képtelenek vagyunk jó döntést hozni.
Hacsak…

…nem vagyunk annyira előrelátók, mint Odüsszeusz, aki a szirének szigetéhez közeledve kiköttette magát az árbocrúdhoz, mert kíváncsi volt az élményre, de meg akarta magát védeni a visszafordíthatatlan következményektől. Tisztában volt vele, hogy ott, akkor képtelen lesz majd ellenállni a kísértésnek, ezért még időben cselekedett.
Előre szabályokat alkotott, saját magát korlátozta be a várhatóan későbbi, az értékítéletet megsemmisítő helyzet bekövetkezésére.

Hadd mondjak egy példát. Én magamnak azt a szabályt fektettem le, pontosan azért, mert átéltem már jónéhány, hasonló érzelmi túlfűtöttséget, hogy ha a fentiekben leírt kívánatosnak és „elutasíthatatlannak” tűnő lehetőség jön szembe velem (amely hosszabb időre, vagy jelentősen befolyásolhatja életem, anyagi helyzetem stb. minőségét), nem reagálhatok azonnal. Várnom kell legalább két napot. Ha pedig e két nap után továbbra is ugyanolyan kívánatosnak tűnik az adott helyzet, csak akkor lépek.

Szeretnék beszámolni ilyetén működésem eredményeiről.
Először is meg kell mondanom, hogy nem könnyű ezt betartani. Pontosan azért, mert amikor a nagy pillanat eljön, akkor vagyunk legfogékonyabbak olyan kifogásokra,  hogy „Igen általában ez jó szabály, de jelen esetben ez egy hülyeség, és ezt most itt másként kell értelmezni, és …”
Nagy a kísértés, hogy felrúgjuk a saját magunk által korábban felállított kereteket. És éppen ezért minél nagyobb ez a kísértés, annál fontosabb a szabály betartása…
Végül a döntésünk a 48 óra kivárásáról azon múlik, hogy kellően elköteleztük-e magunkat a „kivárási elv” mellett, vagy sem.
Én ezt úgy intéztem, hogy az ilyen helyzetek kezelését önbecsülésem egyik alapkövének állítottam be. Ettől persze nem lesz könnyebb az a kétszer huszonnégy óra (Odüsszeusz is beugrott volna a tengerbe a szirének hangját hallva, ha nem lett volna kellően elég erős a kötél, amely az árbochoz csatolta.)

Kínkeserves várakozásunk gyümölcse viszont az lesz, hogy már átgondoltabban, és ha úgy tetszik, értelmesebben tudunk dönteni. Elkerülhetjük azokat a leginkább önmagunk számára kínos felismeréseket, hogy utólag hihetetlennek tűnő, és sokszor évekre meghatározóan kártékony helyzetekbe ugorjunk bele, legyen az egy cég alapítása vagy egy párkapcsolat. Több olyan eset is volt, mikor azáltal, hogy e türelmetlen „helyben járásra” kárhoztattam magam, egyrészt újabb információk birtokába jutottam, ami megváltoztatta a korábban kívánatos helyzet vonzerejét, vagy egyszerűen rájöttem: igazából nincs is rá szükségem. Egész jól lehet élni nélküle is.

Még egy dolog a témához, ellenkező előjellel: rossz hírekre is hasonló taktikát követek, és nekem bevált. Nem reagálok rájuk azonnal. Meghallgatom, majd egyszerűen félreteszem őket akár percekre, órákra, vagy napokra. Mára képes vagyok viszonylag jól függetleníteni magam tőlük a szükséges időre, ami lehetővé teszi, hogy legalább a többi dolgomat rendben tudjam intézni.

Meg kellett tapasztalnom, hogy az első látásra katasztrofális hírek valójában nem is annyira rosszak, mert:

  • Jelentős részükről kiderül, hogy nem-, vagy nem úgy igazak ahogy azt először interpretálták.
  • Azok hatása sokkal korlátozottabb, mint gondoltam.
  • Egy idő után a problémás helyzetek maguktól megoldódnak.
  • Ha végiggondoljuk, mi lehet a legrosszabb, ami kisülhet a dologból, rájövünk, hogy nem érinti egészségünket, családunk jólétét, cégünk biztonságát…
  • Ha képesek voltunk kivárni, és mindezeket végiggondoltuk, már jó úton járunk a megoldáshoz a valódi kellemetlenségek felszámolásában is.

Eme viselkedésünk mellékhatásai: környezetünk szemében jelentős megbecsülésre teszünk szert, mivel nem a másoknál tipikus siránkozás és kétségbeesés reakcióit látják rajtunk, hanem ők tudnak belőlünk erőt meríteni. Meg kell mondanom, hogy mindez vezetőként kifejezetten jótékony hatással van egy csapat hangulatára, problémamegoldó képességére, és arra, hogy utólag jót tudjunk derülni egy elsőre kétségbeejtő helyzet megoldódásán.

Németh László, Gordio - Solution Focus Brief Coach
valamint a LinkedInen