family

56_Molnar_Annamaria_3789r_420
Forrás: -
Nem vágyik hagyományos szerepekre

Profi galériás és odaadó anya

Molnár Annamária galériást arról kérdeztük, hogyan befolyásolta a karrierjét a férje képzőművészeti munkássága és a gyermekvállalás, valamint hogy a kiállítások és vásárok mellett miként szakít időt a családi életre.

Molnár Annamária galériatulajdonos
Molnár Annamária galériatulajdonos
– Közgazdászként végeztél, tíz évet dolgoztál multinacionális cégeknél az ingatlan-tanácsadás és a pénzügy területén. Mi a közös az előző és a mostani pályádban?

– Vezető tanácsadóként irodaházakat, bérlőket, nagy cégeket képviseltem, épületek bérbeadási stratégiáját dolgoztam ki. Többek között azért is kedveltem ezt a területet, mert sokat tárgyaltam felső vezetőkkel, és eközben komoly üzleti kultúrát és tárgyalási technikákat sajátítottam el. Frontember voltam marketing és értékesítési területen, amiből rengeteget tanultam. Talán nagy váltásnak tűnik ingatlan-tanácsadás után áttérni a művészetre, de végtére akkor is emberekkel foglalkoztam, és most is ezt teszem. A tapasztalat, amit ott szereztem, ezen a területen is felhasználható. A nagy különbség az üzleti tevékenység tárgya, de az ügyfélkör hasonló, hiszen a gyűjtők többnyire nagy cégek vezetői.

– Annak, hogy az ingatlanokról a képzőművészetre váltottál, van köze ahhoz, hogy a férjed, Cseke Szilárd képzőművész?

– Nem sok. Gyerekkorom óta gyakran lapozgattam albumokat, különösen érdekelt a művészettörténet. Az egyetemi külföldi ösztöndíjak és később az üzleti útjaim során mindig szántam időt a helyi galériák, múzeumok felkeresésére, idővel szenvedélyemmé vált a kiállítások látogatása. Úgy alakult, hogy ezt az érdeklődésemet össze tudtam kötni a munkámmal annak idején. Miközben ingatlanokkal foglalkoztam, lehetőségem nyílt kiállítást rendezni például az Ybl Palotában, így kipróbálhattam magam mint kurátor. Ezután több helyen szerveztem kiállításokat: a Budapest Galériában, a Stúdió Galériában és a Műcsarnokban is volt projektem. Fontos állomás volt 1999-ben a bécsi Institut für Kulturwissenschaft ösztöndíja egy bécsi kurátori szemináriumra, melyet pályázat útján nyertem el. A fő motivációm az volt, hogy kreatív területen dolgozhassak, majd az, hogy ezt önálló vállalkozásban valósítsam meg. Tulajdonképpen mindig is ezt szerettem volna, és azt hiszem, ha nem próbálom ki, valószínűleg maradt volna bennem valami hiányérzet. Persze, amikor elhatároztam, hogy belevágok, sokat törtem a fejem, hogy mi szól mellette és mi ellene, és világos volt, hogy ez nem egy könnyű pálya, de a 2009-es gazdasági válsággal végképp nem számolhattam. Ha a galéria nem indult volna be, akkor a legnagyobb veszteség a saját befektetett munkám lett volna. Egy olyasfajta vállalkozást viszont, amelyhez több partnert vagy befektetőt kellett volna bevonni, nem találtam volna felelősségteljesnek és hatékonynak akkoriban.

Az viszont igaz, hogy ha nem ismerkedtünk volna meg a férjemmel, akkor nehezebben kerültem volna be a kortársművészeti közegbe. Fontos, hogy mielőtt az ember vállalkozásba kezd, felmérje, van-e az ötletének piaca, talál-e piaci rést. Akkor, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején még nem volt olyan telített a galériás piac, mint ma.

– A képzőművészettel foglalkozó nők közül többektől hallottam, hogy gyerekszülés után vágtak bele a karrierjükbe…

– Én nagyon nyitottan gondolkodom a gyereknevelés kérdéséről. Ezért sokszor érzem úgy, hogy egy kisebbséghez tartozom, mert a gyerekvállalást sokan tehernek gondolják és gyakran a karrier miatt halogatják. Úgy vélik, ha van egy gyereked, minden nehezebb. Engem viszont teljesen feldobott a gyerekek érkezése, tele voltam energiával. Bár az én esetemben is volt lemondás, hiszen felvettek az ELTE művészettörténet szakára, amelyet végül a gyerekek miatt nem kezdtem el, szerencsére ezt később sem bántam meg. Három hónapos volt a második kisfiam, Bálint, amikor belevágtam a galériába. Otthon voltam vele, mint az elsővel, Balázzsal is, amikor felhívott egy volt kolléganőm, a MOM Park akkori igazgatója. Felkért, hogy dolgozzak ki egy kortárs művészeti projektet. Úgy éreztem, ha visszautasítom, ki tudja, lesz-e még egy ilyen alkalom, és bár voltak félelmeim, hiszen kiállításokat szervezni egy bevásárlóközpontban kényes dolog, miközben éppen a saját galériám nyitását akarom előkészíteni, mégis tudtam, hogy jól döntök, ha elfogadom. 2007 őszén nyitott a Park Galéria projektsorozat, amikor féléves volt Bálint. Azt az évet máig komoly bevezetésnek tekintem, mert a saját galériám bejelentkezés alapján ugyan akkor már látogatható volt, de még nem nyílt meg igazán.

 

Szilárd Cseke, I have great desire, 2014, enterieur, photo by Miklós Sulyok, courtesy of Ani Molnár Gallery
Szilárd Cseke, I have great desire, 2014, enterieur, photo by Miklós Sulyok, courtesy of Ani Molnár Gallery
 

 

– Tudott segíteni a férjed a gyerekgondozás és a munka megosztásában?

– Ebben az időszakban a legtöbbet az édesanyámnak köszönhettem. Ő minden hónapban eljött egy hétre, és én akkorra időzítettem a megbeszéléséket. Ha ő nincs, ezt nem tudtam volna nyugodtan végigcsinálni. Ebben egy picit konzervatívabb voltam: tudatosan nem akartam a gyerekeket bölcsibe adni, hosszabb időre magukra hagyni, amíg be nem töltik a három éves kort. Legfeljebb órákra hagytam őket egyedül. Szándékosan nem jártam művészeti vásárokra sem, ami abból a szempontból nehezítette meg a dolgomat, hogy amíg nagyon fiatal egy galéria, addig lehet bejutni a vásárok olcsóbb szekciójába, de szerencsére most úgy látom, hogy nem vesztettem sokat. Ma a tíz év alatti korú galériákat sok helyen még „fiatalnak” tekintik és számos kedvezményt ajánlanak.

– Hogy látod most a gyerekeken: előnyükre vált, hogy otthon voltál velük, vagy azért megviselte őket, hogy közben dolgoztál?

– Nagyon erős a kapcsolat köztünk, és most is nagyon sok időt töltünk együtt. Csak a vásárok és rövidebb külföldi szakmai utak ideje alatt nem vagyok velük négy-öt napig, egyébként mindig törekszem rá, hogy jól kihasználjuk az iskolán kívüli időt. A hétvégéket teljes egészében velük töltöm, sokat foglalkozunk velük. Nagyon erős a kötődés mind a két fiammal, jelenleg leginkább a kölcsönös rajongásként lehetne jellemezni a kapcsolatomat mindkettőjükkel, de ez egy 8 és 12 éves kisfiú esetében így is van rendjén.

– Amikor elkezdted kiépíteni a galériában a művészkörödet, a szobrászatra koncentráltál. Ma inkább az installáció érdekel, változott a művészköröd is. De van egy fix művész: a férjed. Jelent-e számára előnyt, hogy férj-feleség vagytok?

– Mindenképpen kölcsönös előnyt jelent, hiszen így neki van egy stabil galériása, aki pontosan ismeri az életművét, és jól tudja képviselni. A másik pozitívum, hogy sok szakmai kérdést meg tudunk beszélni. Amikor például felmerül, hogy felvegyek-e egy művészt, többnyire kikérem a véleményét. Volt persze olyan is, hogy nem beszéltük meg, mert annyira biztos voltam a döntésemben, de alapvetően szeretem vele megvitatni a fontos kérdéseket. A bonyolultabb installációk felszerelésében is sokszor tevékenyen részt vesz. Egyébként külön dolgozunk, ő teszi a saját dolgát, én a galériában vagyok.

– Volt már vitátok a galériával kapcsolatban, vagy mondjuk, hogy melyik munkáját állítsd ki egy kiállításon, vagy mit vigyél vásárra tőle?

– Persze hogy volt, ez elkerülhetetlen. Mert ha az ember valamivel sokat foglalkozik, akkor megismeri a sajátosságait. Például ennyi művészeti vásárral a hátam mögött már jól látom, hol mi működik, mi az, ami praktikus, mi az, ami nem. A művészek nem minden esetben tudnak eligazodni ebben a viszonyrendszerben. Minden vásárnak megvan a maga sajátossága. Ha már másodszorra megyek, ragaszkodom a megszerzett tapasztalatok beépítéséhez, még ha a művésznek más is az elképzelése. A férjem most már tiszteli ezeket a speciális tapasztalataimat, de amikor elindult a vásári szereplés, azért voltak ezzel kapcsolatban súrlódásaink. Ha ő is jelen van az installálásnál, előfordul, hogy kicsit másképp gondoljuk a dolgokat, de ezekből mindig megszületik a kompromisszum. Alapvetően azonban nincs nagy különbség köztünk: én is szeretem a koherens standokat, a letisztult megjelenést, ő is. A budapesti Art Marketen 2013-ban megkaptuk a legkreatívabb stand díját, külföldön többször voltunk rangos vásárokon a legjobb standra jelölt galériák között.

– Az, hogy te vagy a galériás, ő pedig a képzőművész, azt a szerepmegosztást eredményezi, hogy mint üzletasszony te vagy az aktív pénzkereső. Nem jelent ez gondot?

– Én ezt úgy fogalmaznám, hogy a készpénzbevétel inkább hozzám kötődik, hiszen én adom el műtárgyakat, de ő is értéket teremt. Műtárgyakat hoz létre, amelyeket én el tudok adni. Tehát az értékteremtés ugyanúgy megvan nála is, csak épp nem azonnal pénzben nyilvánul meg. A művészettel való foglalkozás nem hétköznapi történet, de én sem vagyok konzervatív típus, aki hagyományos szerepekre vágyik. Nekem például nagyon szimpatikusak azok az apukák, akik otthon maradnak gyesen, miközben a feleségük bejár egy céghez dolgozni.

Amivel viszont ennél a tevékenységnél idővel számolnom kellett, hogy nagyon sokat kell dolgozni ahhoz, hogy meg lehessen élni. Az ő rugalmasabb munkaideje lehetővé teszi, hogy elhozza a gyerekeket az iskolából, amikor nekem például egy fogadásra kell mennem, ahhoz viszont ragaszkodom, hogy reggelente én vigyem az iskolába őket. Éppilyen sokat jelent az is, hogy ha el kell mennem egy konferenciára két napra, akkor ő helytáll.

 

Molnár Ani Galéria standja, Artissima, Torinó, 2014
Molnár Ani Galéria standja, Artissima, Torinó, 2014
 

 

– Jelenleg évi öt vásár, kéthavonta új kiállítás, Park Galériás kiállítások a MOM-ban. Hogyan sikerül mindemellett időt szakítanod a családi életre, a gyerekekkel töltött hétvégékre?

– Sikerül. Ráadásul a szüneteket is rugalmasan tudjuk kezelni, soha nem mennek a gyerekek ügyeletre. A vásárok idején pedig az anyukám is be szokott segíteni. Ráadásul egy nagymama más ételeket főz: én soha nem készítek például szilvás gombócot vagy rántott húst, ezeket ők nagyon szeretnek. Pedig imádok főzni, így az ilyen napoknak is vannak előnyeik számukra.

– Mit szóltok hozzá, ha művész lesz belőlük?

– Mindketten sokoldalúak, jó képességűek, kreatívak. A nagyobbik fiam nagyon kötődik a számítógéphez, ugyanakkor kimagasló a vizuális memóriája, a kicsinek viszont különlegesen jó a kézügyessége. Emiatt azt gondolom, hogy akár művészek is lehetnek belőlük, de semmilyen irányba nem tereljük őket. Azt szeretném, hogy kreatívak legyenek, mert akármilyen területre keverednek az életben, a kreativitás és az önálló gondolkodás nagyon fontos. A leglényegesebb azonban mégis az, hogy önbizalmat adjunk a gyerekeknek, de emögött követelmény is kell, hogy legyen.