family

50_DrPrem.com.jpg
Forrás: ITB
Ha veszélyben a privát szféra

Miért jobb hanyagolni a kedves telefonját, laptopját, tabletjét?

A zöldszemű szörny – először Shakespeare nevezte így a féltékenységet az Othellóban – ősidők óta jelen van. Dúl, pusztít, kapcsolatokat szakít szét és butaságokra készteti az embereket. Jön, mérgez, tányért tör és sajnos néha erőszakot is generál. Nem ismerem az első lejegyzett féltékenységi rohamot, de bizton állíthatom, hogy már az ókori Egyiptomban is befurakodott az emberek közé, és okkal vagy ok nélkül csinált sok perpatvart.

Az ember gyarló, megkívánja a másik társát, felebarátját vagy barátnőjét, és ez bizony a szerelmes partnernek iszonyatos kínt tud okozni. Persze tévedni is szoktak, hiszen a féltékenység szellemi képességeinket egy éticsiga szintjére süllyeszti. A féltékeny ember mindenhol ellenfelet, vetélytársat lát, akit le kell leplezni, botrányt kell csinálni, és végül el kell válni a partnertől. De minek ez a nagy felfordulás, ha úgyis a válás a cél? Avagy csak bizonyságot szeretnénk szerezni, hogy mi vagyunk az egyetlenek? Miért nem kérdezzük meg ilyenkor kedvesen és halkan: „Kicsim, megcsalsz?” Azért nem kérdezzük meg, mert a féltékenység tényleg roppant ostoba, és még az igazságot se hajlandó elhinni. Előfordulnak esetek, amikor mániás állapottá válik az egykoron szerelemféltésnek is nevezett féltékenység. Ilyenkor fordulhat át dühöngéssé és erőszakká, manipulatív, érzelmi zsarolással dúsított veszekedéssé. (Egy idős néhai nőrokonom fenyegette állandóan a férjét azzal, hogy kiugrik az ablakon, mire a válasz mindig széthúzott függöny és kitárt ablakszárny volt a gyanúsított férj részéről: „Tessék!” A dolog mulatságos voltát erősen fokozta, hogy a lakásuk földszinti volt.)

Na, de félre a tréfát! Miért is vagyunk féltékenyek? Azért, mert Ő az egyetlen élőlény, akit szerethetünk a Föld nevű bolygón, vagy azért, mert önmagunkban sem bízunk? Van okunk bizalmatlannak lenni? Akkor már eleve rossz, hiszen hogyan is élhetnék folyamatos bizalmatlanságban. Ha nem bízom benne, akkor miért gyötröm magam vele? Mert szeretem? Rossz válasz! Mert félek az egyedülléttől? Ez elég nonszensz egy ennyire túlnépesedett bolygón. Azért, mert nem bízom önmagamban! Akinek helyén a szíve (bár ez csak egy roppant vastag izomköteg, de engedjünk meg ennyit a romantikának) és az esze is, az képes érzékelni a másik szerelmes jelzéseit, és képes tudatosítani önmagában, hogy a szeretett személy vele van. Nem kutat, nem keres, mert bízik.

 

Árulkodó jelek nyomában

A modern eszközök megjelenése előtt követték az éjben a „gyanúsítottat”, kikutatták a zsebét (vagy a kornak megfelelő zsebként használt tarsolyt, szütyőt, tarisznyát) árulkodó jeleket keresve. Leselkedtek a bokorban és a sikátorokban a kedves után. Nyomába eredtek gyalogosan, tevén, lovon, később taxival, biciklivel, bármivel. Mi tagadás, bármit nézhetünk árulkodó jelnek, ha akarjuk, még a nekünk szánt ajándékot is, mondván, biztosan másnak vette. Egy mozijegy, egy nyugta két kávéról, és a féltékenység az egekbe csap, pedig az még korántsem nevezhető randinak, ha az ember leül egy kávéra az erősen hatvanas könyvelőjével munkaügyben. És persze a hajszálak a galléron, az idegen illat – soroljam tovább? Számtalan színmű, film és könyv született a féltékenység kimeríthetetlen témájáról. Inkább rátérek a 21. századi féltékenység legfőbb forrására, az okosfelefonra.

Tapasztalatom szerint roppant gyakori, hogy az emberek beleolvasnak egymás üzeneteibe – ugyan mi másért, mint gyanús jeleket keresve a másik árulására, csalására, hűtlenségére. Sőt, már azt is árulkodó jelnek veszik, ha a kedvesük magával viszi és nem hagyja az asztalon a telefonját, ha átmegy egy másik helyiségbe vagy leugrik a boltba, ráadásul még a különböző jelszavait sem adja meg semmihez. A gyanúsítás, a nyomozás jól áll Miss Marple-nek és H. Poirot-nak, de nekünk nem. Ezzel csak megmérgezzük azt, ami a jövőnk lehetne. A mérgezés oka pedig a töredékinformációk, az emojik, a harmadik fél számára érthetetlen félmondatok halmaza a telefonban, amit mindenki úgy értelmez félre, ahogy akar.

Erre is volt egy szomorú példa a környezetemben. Megkeresett az egyik barátom, hogy elmesélje, mi történt vele. Sokat chatelt, szervezkedett, lefoglalt egy nyaralót, ételt, italt rendelt, vendégeket hívott, mert... De a barátnője nem bírta a titkolózást, gyanúsítgatta, mindenáron tudni akarta, kikkel és miért beszélt, mígnem egyszer csak kiragadta a párja kezéből a telefont és a falhoz vágta. Szegény srác elárulta, hogy végig azon ügyködött, hogy ünnepélyesen, egy kerti összejövetelen, a barátaik előtt kérje meg a lány kezét. Végül úgy döntött, hogy tévedett, mert egy ilyen fúriával nem köti össze az életét, helyette inkább szakít. Így is tett.

Egy kisgyereknek még elnézzük, ha karácsony előtt átkutatja a lakást az ajándékokért, vagy ha a születésnapját megelőzően benéz a szekrényekbe, az ágy alá, de egy felnőtt...

 

Most jól lebuktatom

Ha valaki nyomban ráveti magát a párja telefonjára, akkor ott nagy bajok vannak, és nem a párjával. A fontos dolgokat úgyis el fogja mondani, ha pedig lényegtelen, akkor csak felesleges sallang, amire lehet, hogy nem is kíváncsi az ember. És ha tényleg megcsal, van olyan buta, hogy ez kiderüljön a telefonjából?! Ha igen, akkor érdemes inkább mást keresni. Nem biztos, hogy a partner észreveszi, ha kutatnak a készülékében, de ha mégis, akkor elég kínos a szituáció. Mit mond ilyenkor az ember? „Nem bízom benned!”, vagy „Csak anyád számát kerestem...” Tessék elhinni nekem, az egyenes út, az igaz beszéd az egyetlen jó irány. Minden más csak gyötrő kétségeket, bizonytalanságot szül, amire nincs szükségünk egy-egy fárasztó munkanap után. Újra megkérdezem: hogyan lehet együtt élni valakivel, akiben nem bízunk? Sehogy, mert az állandó gyanakvás megöli a szeretetet.


 

A jóakarók

Persze mindenhol feltűnnek a „jóakarók”, lelkesen osztják azt, amiből nekik sincs sok, és ha baj van, roppant gyorsan hátrálnak önfelmentő mondatokat hadarva. Ezek a mindentudók felmentést adnak a kutatásra, a véleményük szinte mindig az, hogy igenis joga van az embernek tudni… Mit is? Természetesen vannak jogaink, tudhatjuk is, de nem fondor módon kémkedve, hanem megkérdezve. A jóakarók maguk is roppant kíváncsiak arra, ki mit talál a másik telefonjában, hogy aztán – saját, boldog magánélet hiányában – kellőképpen tudjanak szörnyülködni, bosszút forralni és elsütni az „én megmondtam” kezdetű szöveget, mint megannyi delphoi Szibilla. Esetleg átalakulnak siratókórussá, hogy fokozzák a zavart. És persze mindent bizonyítéknak tudnak beállítani. A hamis ideológiák alapján születő téves következtetések igazi kapcsolatgyilkosok.

 

Tudom, mit tettél tavaly nyáron

Gyakori, hogy a féltékenység oka csak virtuális – régi szerelem, soha nem említett barát/barátnő vagy csak valamely pornómegosztó. Ha ésszerűen gondolkodunk, akkor a régi szerelmek, szeretők nem felemlegetése teljesen természetes, hiszen a jövőnket tervezzük, és nem a múltat rágjuk a jelenlegi társunkkal. Ezt sokan nem így gondolják. Vajon azért nem mesélt róla, mert jobb, mint én, vagy azért, mert még mindig szereti? Az efféle gondolatok legalább annyira mérgezők, mint a cián. Mi van, ha azért nem mesélt róla, mert szégyelli; mert nem akar emlékezni; mert nem akar megbántani azzal, hogy a múltjával hasonlítja össze a jelent? De miért chatel még vele? Mert az ő múltjának a része. Azt kell nézni, hogy kivel él, kihez megy haza, kivel ébred – most. Réges-régi hiba a birtoklási vágy – ne akarjuk a kedvesünket tulajdonolni, csak élvezzük azt, hogy mellette lehetünk. Ami pedig a pornót illeti, aki ezen még kiakad, annak javasolni tudom a kolostorokat, ahova elvonulhat az összes világi ingerről lemondva, és hátralevő életét szűzi lemondásban élheti, a pornóval ugyanis senki nem csal meg senkit. Azt is lehetne gondolni, hogy most ezerféle felmentést adok, de nem. Csak ésszerű megközelítéseket igyekszem írni.

 

Ha félsz, elrontod

A folyamatos digitális jelenlét szinte átvette a hatalmat a magánélet felett, és már egy teljesen hétköznapi vacsorába is beletolakszik a külvilág. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki, tönkreteszi az intimitást, az okostelefon kíméletlen géphangja elüldözi a közös élet örömeit. Nem azt mondom, hogy ki kell kapcsolni, ez túl nagy kérés lenne, de nem szabad, hogy fontosabb legyen az élő, lélegző társnál. Valóban bizonyítékra van szükségünk arra, hogy a párunk megcsal? Attól mi lesz jobb? Nyeregben leszünk? Nem lenne egyszerűbb simán szakítani, ha már ennyire ezt akarjuk? Vagy nem ez a vágyunk? Akkor miért kell feltúrni a lakást, a tabletet, az okostelefont az árulkodó jeleket keresve? A szeretet, szerelem egyértelmű bizonyosságára vágyunk, de ezek mindennapi, látható jeleit felülírja a technika, az okosteló, a folyton pityegő chatablak, ami (ha megbízunk a párunkban) pont annyira lényeges, mint a sarkon kanyarodó bicikli csengője. És ha bíznánk önmagunkban, akkor is.

 

Mindenkinek kell egy kis hely

Egy korábbi amerikai kutatás bebizonyította, hogy a hosszú, harmonikus párkapcsolatban élők megőriznek egy kis darab magánéletet a közös mellett – apa a garázsban barkácsol vagy kertészkedik, horgászik, míg anya a saját rumliszobájában kreatívkodik, esetleg ő kertészkedik. A párok teret hagynak egymásnak, amikor ezt igényli a másik. Ilyen magánéletre mindannyiunknak szüksége van, és ez kiterjed a számítástechnikai eszközeinkre is. Bizony van, aki ki nem állhatja, ha beletúrnak a gépébe, a telefonjába, nem azért mert titkolózik, hanem azért, mert erre az intimszférára még párkapcsolatban is szüksége lehet.

Saját személyes tapasztalatom alapján állíthatom, hogy egyáltalán nem érdekes a másik számára a telefonom, a tabletem, a levelezésem, ha már a kapcsolat elején megadom az összes jelszavam és minden hozzáférésem. A paradox pszichológiának ez egy jól dokumentált szegmense. Ha nincs titok, nincs mit keresni. Nálunk tökéletesen működik. Ami érdekes, azt szinte nyomban megosztjuk egymással, a szabad hozzáférés pedig jelzés értékű, hogy nincs mit keresni a másik készülékeiben. Nem is teszi egyikünk sem. Ha mégis megtörténne, és a párom tudta nélkül nyomoznék a telefonjában, megbántanám őt, hiszen ezzel jelezném, hogy nem hiszek neki, nem bízom benne – és ez fordítva is igaz.

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a monogámia választás kérdése (vagyis párunk bennünket választott, minket dédelget és vesz körül figyelmességével, nekünk mond kedves szavakat), akkor fogadjuk el azt is, hogy a telefonja, a laptopja az ő saját intimszférájának olyan része, amelybe beletúrni nem érdemes, mert az csak ránk vetne rossz fényt. Úgy járhatunk, mint a kezdő síelő: hiába a drága felszerelés, a csodálatos síbakancs, a szemkápráztató síruha, tuti arcra fog esni.