Business

18_christinevalmy_420
Forrás: -

Pénz, tapasztalat, termék

Lassan az egyetemi világ is olyan lesz, mint a dzsungel. Harc a túlélésért például azzal, hogy piaci indíttatású kutatás-fejlesztési projektekben vegyenek részt. Ezzel egyrészt a fennmaradásukat biztosítják – az oktatók nem halnak éhen –, másrészt a hallgatókat olyan gyakorlati tapasztalatokhoz juttatják, amelyek a diplomaosztás után kemény forintokat fialnak. De lehet, hogy már előtte is.


Az egyetemeket az utóbbi időben egyre jobban rászorítja a szükség, hogy olyan kutatócsapatokat hozzanak létre, amelyek akár több tudományterületet is összerántanak. A felsőoktatásban ugyanis magas színvonalú képzésről ne is álmodjunk kutatás nélkül. Gondoljuk meg, az egyetemre frissen beesett hallgatók nem igazán vannak képben a ma igényeiről, mivel csak 5–8 év múlva végeznek. Következésképpen a jövőre nézve is ki kell ötleni azokat a képzési célokat, amelyek napi gyakorlattá válnak, mire ezek a hallgatók diplomával a hónuk alatt kiballagnak az egyetem kapuján. Különösen igaz ez a szélsebesen változó információtechnológiára. Ahol csak a nyitott szemmel és aggyal járó, a tudást szivacsként befogadó és bombabiztos alapismeretekkel rendelkező mérnökök fogják tudni állni a sarat a nagybetűs életben.

 

Recherche ou crѐve (kutatni vagy meghalni)

„Kutatás-fejlesztési programok nélkül egyébként sem egyetem az egyetem” – állítja meggyőződéssel Charaf Hassan, a BME Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszékének docense. S ez nemcsak átvitt, hanem szinte szó szerinti értelemben is így van. Az egyetemnek mint intézménynek, de az oktatóknak is úgy kell a kutatás-fejlesztési megbízásokból származó bevétel, mint egy falat kenyér. S megint csak szó szerint.

Az egyetemi hallgató a második (MSc) diplomaszerzési időszaka elejétől vonható be különböző egyetemi projektekbe. Kezdő fejlesztőként munkaerejét ugyan olcsón adja, de tapasztalatszerzésre kiváló alkalmat jelentenek a k+f-programok. Ezeknek a programoknak egy részét az oktató „találja ki” abban a reményben, hogy esetleg kijön belőlük valami hasznos, piacon is értékesíthető termék. Ezekhez a témákhoz általában pályázatokon lehet pénzt szerezni.

A programok másik része külső megrendelésre indul, jelenleg a Műegyetemen messze ilyenből van több. A kétféle indíttatás szerencsés találkozása, amikor az egyetem ötletét nagy cégek is felkarolják, főleg olyan cégekre gondolunk, akik rendelkeznek kutatás-fejlesztési részleggel Magyarországon. A megrendelések azonban csak akkor jönnek, ha a cégek biztosak a pontos teljesítésben. Erre pedig többek között az is garancia, hogy egy egyetem nem ellensége saját magának.

Manapság a mobiltémák viszik a prímet alkalmazásfejlesztésekkel Windows Phone 8, iOS vagy Android platformokra: könyvolvasó, árfolyamkövetés, árverési licitálás, játékok, órarend-rendszerező, smart socket áramfelhasználási távvezérlő, hogy csak néhányat említsünk. A projektek értéke kisalkalmazás esetén 1–2 milliós nagyságrendű, a nagyobbak 7–8 milliót érnek. Az elmúlt tanévben 70–100 millió forint jött össze olyan mobilfejlesztési megbízásokból, amelyekben diákok is részt vettek. Ennek fele az egyetemet illeti, a másik fele az oktatók és a hallgatók között oszlik meg az elvégzett munka arányában.

 

A hallgatók mondják

Azok a hallgatók, akik szívvel-lélekkel részt vesznek egyetemi projektekben, kis eltéréssel ugyanúgy vélekednek a részvételről, ahogy a cikkből már kitűnt más szájából. Így alább inkább azoktól idézünk – név nélkül –, akik nem kérnek az egyetemi szervezésből.

„A k+f-programokban való részvétellel olyan referenciához lehet jutni, amely baromi jól mutat az életrajzban, s ez a legfontosabb dolog. A munka hol jó és izgalmas, de van, hogy gagyi... de a cv-ben ez már nem látszik, csak az, hogy az egyetemista már dolgozott valahol, és tudja mi ez. Így sok helyre be tudja dolgozni magát az ember. A fontossági sorrendben a második helyen a valódi munkatapasztalat áll, ezután pedig a pénz – már ha kap. És persze, a kapcsolati tőke sem elhanyagolható.”

„Nem veszek részt olyanban, ha úgy érzem, hogy sokat akasztanak rajtam. Ezért is az az elvem, hogy én vagy főnök leszek vagy hajléktalan. Ezért alapítottam meg a cégemet. Nem szeretem az intézményes irodai munkát.”

„Nem szoktam egyetemi projektekben részt venni, leginkább a pénzügyek miatt. Sokkal többet keresek külső megbízók projektjeivel, ráadásul nincs annyira megkötve a kezem, és rugalmasabbak így a dolgok. Ráadásul úgy, hogy én tárgyalok a partnerekkel, a piac szabályaival sokkal jobban meg tudok ismerkedni, mint az egyetemi rózsaszín burokban. A technológiákat én választom ki, rengeteg lehetőség van a tanulásra, talán még több, mint egy egyetemi projektben. Az átlagos egyetemista fejlesztőknek amúgy nagyon jó lehetőség az egyetem, közelről látnak rendes projekteket és szoftvereket, plusz még fogják is a kezét.”

Komolyan veszik

A BME-n egyébként annyira komolyan veszik a hallgatók bevonását a projektekbe, hogy a kar informatikai fejlesztési projektjeinek több mint 50 százalékát diákok végzik, és talán nincs is olyan projekt, amelyben ne vennének részt. A részvétel nem kötelező a hallgatóknak, de jobb is, hogy így van, hiszen az önkéntes munka mindig motiváltabb, gyümölcsözőbb, és így nem tekintik kényszernek.

Persze, minden igyekezet ellenére vannak olyan projektek, amelyek befulladnak. Menet közben ugyanis kiderülhet, hogy az adott problémát az elképzelt módon nem lehet megoldani. Ezeket a projekteket amolyan megvalósíthatósági tesztnek lehet tekinteni. De még így is megéri a cégeknek az akár néhány tízmillió forintos ráfordítás (piaci áron), mert az adott speciális kutatásra amúgy sem lett volna kapacitásuk, gyakran megfelelő szakértelmük sem. Az egyetemen pedig ott a nagy munkaerő-választék, hiszen több tanszék hallgatóit is lehet mozgósítani. A nagyobb cégek számára az is előnyt jelent, hogy így betekinthetnek az innováció „boszorkánykonyhájába”, s jobban megismerhetik a legújabb trendeket. Egyben feltérképezik a szakember-utánpótlási piacot, s adott esetben értékes munkaerőhöz jutnak.

A részvétel a programokban az egyetemnek kettős, a hallgatóknak hármas haszonnal jár. Ezek röviden a pénz, a tapasztalat és a sikerélmény. A pénz – tudjuk – egyértelmű hajtóerő. Ami a tapasztalatot illeti, azt nem lehet csupán könyvekből megtanulni, megszerzéséhez valós problémákat kell leküzdeni, megoldani. A gyakorlati munkával hitelesebb lesz az oktatás, és motiváltabb a hallgató, aki az eredményes munka végén még sikerélményhez is jut.

 

A poén az algoritmusban van

Nem csak a fővárosból áll a világ, ott van például a Debreceni Egyetem Informatikai Kara. Soha nem szűkölködtek olyan kutatás-fejlesztési témákban, amelyekbe a diákok, tanárok mellett piaci szereplőket is bevontak. A kar k+f-projektjei tipikusan úgy jönnek létre, hogy az intézmény az európai támogatású kutatási támogatásokra piaci partnerekkel közösen ad be pályázatot és szervez projektet.

Olyan is előfordul, hogy a cégek pályázatoktól függetlenül keresik meg az egyetemet – a közelmúltban például így kaptak 100 millió forintot egy nagysebességű hálózat elemzéséhez szükséges eszköz fejlesztésére. A hallgatók alapvetően az oktatóikon keresztül kerülnek be a projektekbe. A tanár-diák kapcsolat mögött áll egy úgynevezett Mester ösztöndíj is, amivel a kar a diákokat a projektekben való részvételre serkenti. Az oktatóktól ugyanakkor el is várják, hogy a legtehetségesebb hallgatóikat vonják be a projektekbe – mondja Terdik György dékán.

Az egyik k+f-projektbe például beszállt az orvostechnikai eszközöket gyártó debreceni Labtech is. A cég ekg-jelek automatikus feldolgozását, illetve karra csatolható vérnyomásmérő eszköze szoftvercseréjét és továbbfejlesztését szorgalmazta néhány hallgató bevonásával. Ez önmagában azonban még nem nagy durranás. „A poén a fejlesztésben az – mutat rá Juhász István nyugalmazott adjunktus –, hogy a közösen kidolgozott algoritmus jóvoltából a mérés zavaró körülmények között is, például terheléses vizsgálat közben, azonnal megtörténik, mégpedig nagy pontossággal.” A fejlesztés akár miniinnovációnak is felfogható, hiszen az algoritmust ki kellett találni, aztán optimalizálni és programozni kellett – első lépcsőben a feldolgozó környezettől függetlenül.

A projekt egyébként személyes ismeretségeken keresztül jött létre – a Labtech vezetője az egyetemen végzett fizikusként. A cég nyert egy GOP-os pályázaton, s a fejlesztési támogatás felhasználásának az volt a feltétele, hogy be kell vonnia hallgatókat is. A program ekg-s részéhez az egyetem hétmillió forintot kapott, ebből nagyjából 18-18 százalék volt a részt vevő két diáké és a két tanáré, a többi az egyetem kasszájába vándorolt. A most folyó vérnyomásmérős projektrészben a diákok jóval kevesebbet kapnak.

De a hallgatóknak két dolog miatt is megéri a részvétel. Egyrészt pénzt kapnak a munkájukért, amivel jó esetben piaci szintű jövedelemhez juthatnak – bár a hallgatókat leginkább a szakmai kíváncsiság, érdeklődés motiválja. Másrészt olyan piaci projektben vehetnek részt, amelynek az eredménye termékké válik. Nem beszélve arról, hogy az egészségügyi piacon olyan konkrét tapasztalatra tesznek szert, amit később kiválóan kamatoztathatnak. Azaz az átlagnál könnyebben adhatják el magukat – érvel Juhász István.

A Labtech ugyanakkor a közös fejlesztések révén versenyképesebb termékekkel tud megjelenni a külföldi piacokon. Az sem hátrány, ha a projektekben esetenként megismerkednek tehetséges hallgatókkal, akik utánpótlást jelentenek – ecseteli a cége számára előnyt jelentő momentumokat Kincs Béla ügyvezető. Egyébként a diákokkal kapcsolatban többnyire kedvezőek a tapasztalataik, bár a cég részéről (is) kiemelt és folyamatos konzultációt igényel a kapcsolattartás.

 


 

 

Kölcsönösen keresik egymást

A Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki és Informatikai Karán is a BSc bevezetésével nyílt meg a lehetőség a részvételre az EU-pénzekkel is támogatott, iparági alapú k+f-programokban, jelenleg azonban még csak várják a beadott pályázatok elbírálását – tájékoztat Iványi Péter tudományos dékánhelyettes. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a diákok fejlesztési téma nélkül maradnak. Mindig akadnak tanárok, akik tudnak cégeket keríteni, és akadnak vállalatok, amelyek megkeresik az egyetemet. Ilyen a National Instruments és az IBM is. Ez utóbbi például Faculty Award nevű programja keretében a közelmúltban lehetőséget biztosított a hallgatóknak intelligens épületek világítástechnikai rendszereinek a fejlesztésére.

A diákok, amellett, hogy az ehhez hasonló projektekben néha anyagilag sem járnak rosszul, tapasztalataikat, eredményeiket felhasználhatják szakdolgozatukhoz. Az is bevett szokás, hogy tédékáznak a témából, s így versenyeken vehetnek részt. Az is előfordul, hogy a diákot beprotezsálják egy céghez gyakornoknak, ahol piacképes ismeretet szerezhet. Ennek néha az a vége, hogy a hallgató ott ragad, diplomaosztás után már nem kell álláskereséssel bajlódnia.

A diákok bevonása a cégeknek is megéri. Ha ugyanis felvetnek egy fejlesztési ötletet, de aztán mégsem akarnak vagy tudnak saját kapacitást ráereszteni a témára, viszonylag olcsón megússzák, ha amolyan személyes k+f-projekteket indítanak az egyetemen. Meglehet, ebben a hallgató szó szerint nem nyer mást, mint tapasztalatot, de legalább megvan a szakdolgozata. Iványi Péter szerint a szakdolgozatnak egyébként is önálló munkának kell lennie új, extra témával.

 

Nincs állami pénz

A tanszékeket (s úgy összességében az oktatást) az állami normatíva nem tudja eltartani, s még arra sem elég az államtól kapott fizetés, hogy az oktatási feladatokat el lehessen látni. Ezért a tanszékeknek létkérdés, hogy minél több projektjük legyen. A főállású oktatóknak körülbelül a fele ezekből húzza a fizetését. Ha megszűnik a projekt, megszűnik a fizetés is, az állás is. Be kell társulni – ha lehet – olyan oktatóhoz, akinek még vannak élő ipari k+f-szerződései. Akinek ez nem sikerül, azt megpróbálják doktori képzésre benyomni, de mivel ezért nem jár juttatás, a jelöltek – akik egyébként nem jelentkeztek volna a doktori képzésre – hamar odébbállnak.

Érdekesen alakul az oktatók esetében a béren kívüli juttatások rendszere is. Hosszú egyeztetések után az Erzsébet mellé bevezették a SZÉP kártyát, de úgy, hogy ezt a pénzt az oktatóknak kell behozniuk. Tehát akinek a projektjéből fizetik az alkalmazottat, az dönti el, hogy ad-e még SZÉP kártyára is összeget magának és a beosztottjainak.

Odateszik magukat a multik is

Évente közel egymillió eurót fektet a Nokia Siemens Networks (NSN) a magyar diplomások képzésébe. A budapesti központ a cég kulcsfontosságú fejlesztéseinek egyik helyszíne, ahol a hálózati egységeken futó szoftverek fejlesztésével foglalkoznak. „Az elmúlt 14 évben szoros együttműködést alakítottunk ki 9 magyarországi és 4 határon túli oktatási intézménnyel, és félévenként közel 50 hallgatót hívunk a szakmai együttműködési programunkba. Olyan projektekbe vonjuk be a diákokat, mint például mobil kapcsolóközpont fejlesztése, amelyet közel 1,3 milliárd ember használ nap mint nap” – mondja Gyenes Péter, az NSN k+f üzleti kapcsolatokért felelős vezetője. A gyakornokok többsége később kollégává válik.

Az IBM is számos pályázati és együttműködési programmal igyekszik extratudást csepegtetni a hallgatók fejébe. A magyar intézmények évente legalább kétszer kutatási pályázatot nyújthatnak be az IBM-hez olyan témában, amely beleillik a cég kutatási menetrendjébe is. Az így nyerhető támogatás felső határa 40 ezer dollár, ezt teljes egészében a tudományos munkára fordíthatja a nyertes kutató és csapata. Az IBM hazai szervezetei több egyetemmel együttműködnek. Jellemzően a BME, az Óbudai Egyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Pannon Egyetem, a Szegedi Tudományegyetem, a Károly Róbert Főiskola és a Gábor Dénes Főiskola van fent a támogatottak listáján.

Szabó Levente, az IBM Magyarország társadalmi felelősségvállalásért és oktatási kapcsolatokért felelős munkatársa ezzel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy az igazi innováció és a valódi kreativitás az egyetemek kutatási központjaiban terem. Közös érdek, hogy ezek a szellemi központok támogatást kapjanak a cégektől is. Ugyanis a vállalatok sem járnak rosszul, ha segédkeznek azoknak a jó fejű hallgatóknak a kiválasztásában, akik később nem csak az elméleti oldalon, de a gyakorlatban is kamatoztatják eredményeiket.

 

Kis (nagy?) magyar valóság

Az egész egyetemi k+f kérdéskör lényege: egyes tanszékek az iparral olyan szimbiózisban élnek, hogy a szinte azonnal hasznosuló ipari projektek adják a bevételeik és a munkáik nagy részét. Ezek jó (nehéz) feladatok, igazi, éles kutatás-fejlesztések. A cégek eszközök, berendezések, munkaerő, munkaidő és szakértelem híján nem tudnák megcsinálni, tehát kiadják az egyetemnek. Meglehetősen széles körű tapasztalatot lehet szerezni ezek alatt, s ahogy jönnek az újabb felkérések, már elő lehet húzni a korábbi tapasztalatokat, és több ötlet is születik a megoldásokra.

Ha projektnek nevezhetjük a cégekkel kötött innovációs vagy k+f-szerződéseket, akkor a hallgatók diplomamunkájuk vagy önálló tervezési feladataik keretében vehetnek részt bennük. Pénzzel nem mindig dobják meg őket, régen jobb volt; 3–4 éve például 160 órára a minimálbér összegét lehetett zsebre tenni. Ezt a munkamennyiséget két-három hónapra elosztva végzik el tanulmányaik mellett. Az MSc képzés órarendje ezt még inkább lehetővé teszi, mivel a hallgatóknak sok lyukasórájuk van (akár fél- vagy egész napok). Most az a kevés hallgató, aki még ilyen, k+f-nek nevezett munkákon dolgozik, alapítványon keresztül, ösztöndíjként kapja a zsozsót (ez mindkét fél számára előnyösebb). Az elmúlt 6–8 évben még dübörögtek az EU-s projektek, de mára ezek is megcsappantak – főleg amiatt, hogy jelentős mértékű önerőt kell kiperkálni. A szakképzési hozzájárulások einstandolása nagyon nagy érvágás volt.

Jelenleg egyébként kevés hallgató van benne projektekben, programonként legfeljebb 3 fő. Ezt úgy kell érteni, hogy ezek a projekt szakmai vezetőinek és oktatóinak a hallgatói, akiknek amúgy is kötelező önálló munkát, kutatást végezniük, diplomatervet, szakdolgozatot írniuk. A projektekkel azért járnak jól, mert élő, ipari problémák megoldásába kell beleásniuk magukat.

Ha a cégeknek van még plusz elköltenivalójuk, akkor megdobják a hallgatót valami ösztöndíjjal vagy szerződéses pénzzel, de a válság óta ez a forrás is kiapadóban van. Egyébként az egyetemi életben, az oktatásban az anyagiak az utolsó szempont. Egy frissen végzett BSc-s hallgató többet keres az iparban egy tanszéki mérnöknél, de a jó kollegiális hangulat, a spéci műszerek sora, a szakmai konferenciák, a változatos munkakör, az iparinál szabadabb időbeosztás feledteti az anyagi hátrányokat.

 

Testvéri osztozkodás

Az egyetem, a kar, a tanszék jelentős summát vesz le a szerződéses összegekből, ezt rezsire, fenntartási költségekre (adminisztráció, épületfenntartás, takarítás, biztonsági szolgálat stb.) költik. Továbbá a tanszékeknek az államilag kötelező tantárgyak oktatására a nem a kezelésükben lévő előadótermekért bérleti díjat kell fizetniük a saját karuknak. (Viszont a saját termeiket más tanszéknek kiadva bevételt szerezhetnek…) A szerződéses pénznek így körülbelül a fele marad meg a k+f-munkát ténylegesen elvégző személyek fizetésére, de még ez is bruttó, tehát lejön a tb-járulék, az adó. Ezért már csak olyan szerződéseket érdemes kötni, amelyek nagy – több millió forint – összegűek.

Az egyetemen a munka az iparhoz képest innovatívabb és színesebb, viszont anyagilag nem túl jövedelmező (legalábbis annak, aki a tényleges munkát végzi). Az egyetemi és tanszéki apparátust is el kell tartani valamiből, így a projektekből finanszírozzák azokat a feladatokat is, amelyeket nem vagy nem megfelelő mértékben képesek az állami normatívából megtenni.